Összefoglaló

Visszapillantás - amit gondolok róla:

A mi zenekarunk sem volt torzsalkodásmentes, bár nem voltunk nagyon felrúgósak. Mi elsősorban barátok voltunk az elején, a szerepeket kiosztottuk és azokat mindenki hallgatólagosan elfogadta. Később, amikor kiderült, hogy a dolgok nem mennek úgy ahogy mi szeretnénk, a szerepek módosulása csak nagy véráldozatok árán sikerült.

Hogy miért nem lettünk sikeresek? Azt hiszem több dolog játszott közbe. Középiskolás korunkban egész egyszerűen még nem tudtunk zenélni, nem kötöttünk kompromisszumokat a divatos irányzatok felé. Azt hiszem, hogy ez elsősorban Laci érdeme és felelőssége. Kategorikusan elzárkózott a divatos irányzatoktól. Mi mindannyian különleges zenét akartunk játszani. Érdekes módon az EAST együttest követtük pályáján. Azt hittük, hogy nyomukban nekünk is lesz esélyünk a befutóra.

Amikor énekessel kezdtünk dolgozni, akkor nem voltunk elég tapasztaltak és Répa nem volt jó énekes - technikailag. Ráadásul Répa le is lépett akkor, amikor úgy gondoltuk, hogy sínen van a dolog. Nagy Lacival nem tudtunk jól együttdolgozni.

A katonaság is közbeszólt, gyakorlatilag 1980-tól 85-ig mindig katona volt valaki. Mindannyian polgári háttérből indultunk és a polgári pályában véltük megtalálni a megélhetésünket. A gimnázium után a zenélést lobogó szívvel, majd később görcsösen szerettük, de józanul, hideg fejjel végiggondolva másodlagosnak tekintettük. Tudtuk, hogy nem megyünk vele semmire. Tudtuk, hogy azok a zenészek, akik hímévre tesznek szert, hosszú évekig csak a hangszereiket fejlesztik, hogy cigányéletet élnek, hogy nincsen fizetésük, csak néha van valami gázsi.

Bekötötték a fejünket. András már korábban elment 86-ra már két gyermeke is volt. Laci és én fél év különbséggel 1986 nyarán egy több éve tartó kapcsolatot szentesítettünk.

Igazából nem vagyunk éhesek a zenei sikerre. Ha ma végiggondolom, hogy mit is jelenthetne a zenei siker, van mit meggondolni. Meglehetősen kétélű dolog és nem biztos, hogy az előnyei vannak túlsúlyban.

Nekem a kitűnési lehetőség és az önkifejezés lehetősége, a valahova tartozás volt a legfőbb mozgatórugó arra, hogy elkezdjem zenei pályafutásomat. Később, mikor kiderült, hogy megy a dolog, az alkotás és a szereplés vált fontossá. Nekem a zenekar, a zene ma is fontos. A felvételekre készülve tudtam meg, hogy Répa itthon volt pár hónappal ezelőtt, de senkit sem keresett meg közülünk. Ez nagyon szomorú, mert úgy néz ki, hogy neki nem olyan fontos az a pár év, mint nekünk többieknek.

Részemről az esetleges közös jövőt abban látom, hogy viszonylag kevés befektetéssel létre lehetne hozni a zenekart, készíteni egy lemezt, azt kiadni vagy kiadatni. A médiát megszórni megfelelő reklámokkal és a magyar 20-30-as városi korosztályt olyan zenével látni el, amihez nem kell stadion.

Kocsmákban lépnénk fel, kisebb klubokban havonta egyszer-kétszer, nem sűrűbben. Természetesen írnánk számokat, olyat ami nekünk tetszik. Én alapvetően blues-rock alapokra gondolok, bár azt mi soha nem játszottuk elég feelinggel. Amikor annyi jó anyag összejönne, amit érdemes felvenni, akkor felvennénk. Nem vágyom zajos, látványos sikerre, hanem csak arra, hogy amikor összebólintunk és megszólal egy általunk annyira kedvelt E dúr akkord, akkor mindannyian fülig érő szájjal mondhassuk, ez jól szól.